Sharding
A sharding egy olyan módszer, amely a
blokkláncokat (vagy más típusú adatbázisokat) kisebb, particionált blokkláncokra osztja fel, amelyek meghatározott adatszegmenseket kezelnek. Ez a beállítás leveszi a stresszt a hálózat összes tranzakciójával és interakciójával egyedül foglalkozó láncról. Minden felosztott blokkláncot shardnak neveznek, és saját
főkönyvvel rendelkezik.
Az Ethereum példájánál maradva, egy Beacon Chain nevű teszthálózat koordinálja majd a 64 különálló shardot. Az eredeti
Proof of Work (PoW) Ethereum lánc beleolvad majd a
Proof of Stake (PoS) Beacon chain láncba, a sharding pedig később érkezik.
Egy hálózat szilánkokra bontásának egyik előnye, hogy a
csomópont futtatását könnyűvé és hozzáférhetővé teszi. Mivel a hálózati adatok megoszlanak a shardok között, többé már nincs szükség arra, hogy a validátor csomópontok a teljes blokklánc összes előzményét tárolják. Ehelyett a validátornak csak az adatintegritás megerősítéseit kell megőriznie.
A sharding nélküli hálózatok a skálázhatóság fokozása érdekében gyakran folyamodnak a rollupok használatához. Ezek off-chain módon dolgozzák fel a tranzakciókat, és összecsomagolják őket a főláncon történő validáláshoz. Ezért bár úgy tűnhet, hogy a sharding versenytársat jelent a
rollupoknak, valójában hatékonyabbá teszi őket. Egy szilánkokra osztott hálózaton a rollupok képesek hatékonyabban jelenteni az állapotukat, ami javítja a sebességüket.
A shardinggal kapcsolatos elsődleges aggály annak lehetősége, hogy rosszindulatú szereplők megszerzik egy shard felett az irányítást. Ez a shard aztán negatív hatással lehet a hálózat más részeire. A megfelelő elővigyázatosság és szabályok hiányában egy shard feletti irányítás megszerzése sokkal inkább megvalósítható, mint egy nem shardolt hálózat egészének átvétele.